A fűvel elég sok mindent nem szabad, vagy illik csinálni, (sőt, bizonyos esetekben még a BTK megfelelő szakaszai is tiltják a használatát.) Azt azonban viszonylag kevesen tudják, hogy milyen sokoldalúan felhasználható matériáról van szó. Fehér Erika fűszobrai is éppen ezt bizonyítják. Az eredetileg textilművész végzettségű Fehér Erika persze nem elsőnek fedezte fel, hogy a természeti objektumok és a természetes anyagok is kiválóan alkalmazhatóak képzőművészeti alkotások létrehozására. Gyönyörű kastélykertek jutnak eszembe, ahol parókás grófok és rizsporos márkinők kergetőznek az állatformára nyírt bokrok között, megpihenve a hullámosra trimmelt sövények árnyékában. Vagy Robert Morris, aki a hatvanas években több hónapi kemény munkával létrehozta az Obszervatórium néven ismert, hetven méter széles mesterséges dombját. Fehér Erika fűfotelei mind a 18. századi kertépítészet, mind a huszadik századi land art távoli rokonai. Közös bennük az elv, ahogy a művészet és a természet dialógusba kezd egymással: a művész nyomot hagy a természeten, a természet pedig nyomot hagy a művön. Fehér Erika a szó szoros értelmében plasztikussá teszi a gyep szőnyegszerűségét, a fű viszont feltárja szobrainak a romlékonyságát. A napsütés, az eső hatására ezek a szobrok még akkor is mindig új arcukat mutatják, ha a Millenárisban épp itt kivételesen tilos a fűre lépni…