Tim Burton az immár jól ismert filmes eszköz- és tématárával (ódon temetők, a világgal konfliktusba kerülő főhős, szánni való szörnyetegek stb.) ezúttal egy régi népmesét dolgozott fel. Az eredeti történetben egy vőlegény az erdőben egy, a földből kiálló, ujjszerű faágnak viccből elmondja a házassági esküt – hogy az ujj gazdája, egy halott menyasszony magáénak követelje őt. Az ősi tanulság: a hagyománnyal, a kötelezettségekkel nem szabad viccelődni – filmbéli hősünk, Victor viszont éppen ezektől megriadva jut el a rengetegbe. Eszébe sem jut viccelődni: a neki szánt menyasszonnyal ugyan első látásra szerelembe estek, ám a szigorú pap és az anyós-após jól ráhozták a frászt. Ahogy nem sokkal ezután a halott menyasszony is, bár a holtak rémisztő világáról hamar kiderül, hogy sokkal színesebb és élőbb a szinte monokróm „felvilágnál”. A néző nem is érti, miért akar hősünk visszatérni az élők közé… Noha a nekrofil tematika kellőképpen csiklandós, a film – talán ettől megriadva – Burtonhöz képest meglepően visszafogott. Az emberi főszereplők hétköznapi figurák, a halottak barátságosak és kedvesek, az esküvői szertartásra készülő vőlegény ruháját megvarró pókok dala akár egy Disney-rajzfilmben is helyet kaphatna, és a végkifejlet is ragaszkodik a konvenciókhoz. A történet címszereplője azonban nem véletlenül nem Victor, hanem az elszánt, szépséges, tragikus sorsú hulla. Az ő szándékait és érzelmeit ismerhetjük meg leginkább, s hogy mégis mindhárom főszereplővel együtt tudunk érezni, az nem a forgatókönyv, hanem inkább a dinamikus rendezés és a bábosok munkájának eredménye. Ilyen folyamatos mozgást, ilyen hitelesen kifejezett érzelmeket még egyetlen stop-motion technikával készített bábfilmben sem láthattunk. Az élőszereplős filmekre emlékeztető kamerafahrtok láttán még elképzelni is nehéz azt a precíziós munkát, amellyel a bábokat képkockánként milliméterekkel mozgatták, hogy mindezt digitális fényképezőgéppel rögzítsék. A látványvilág mindvégig stílusos, vizuális gegek és egyéb ötletes poénok egész halmazát kapjuk, és hogy a Karácsonyi lidércnyomás rajongóinak egy része csalódottan fog távozni a moziból, az az enyhe műfajváltáson kívül (romantikával megspékelt horrormese után most elegáns, némi túlvilággal és zombitematikával fűszerezett romantikus történetet kapunk) csupán az énekes betéteknek köszönhető. Ugyan Danny Elfman muzsikája most is kiváló, a dalok ezúttal egyáltalán nem fülbemászóak, és az operettes nyitást és a halottak világának klasszikusokat idéző, vidám bemutatkozását leszámítva más szempontból sem emlékezetesek. A Harryhausen-zongorán lejátszott, szívhez szóló dallamok viszont a nézőket szavak nélkül is magukkal fogják ragadni.