Azért aki biztosra akar fogadni, az Sidre, a lajhárra tegyen, mert ez a fajta tutira túlélte a földtörténeti hercehurcát, de mesénk kezdetén még nagyjából jól mentek a dolgok más fajok számára is. Vegyük például Manfrédot, a hullámzó kedélyállapotú mamutot, vagy Diegót, a kiszámíthatatlan kardfogú tigrist, és persze a már emlegetett, gyorsan forgó nyelvvel is lassú észjárású lajhárt. A furcsa trió legutóbb még egy embergyereket mentett meg - a tigris legjobb meggyőződése ellenére -, most azonban a saját irhájukra kell jobban vigyázniuk. Mert igaz, hogy az átlag ukrán lakótelepére emlékeztető időjárás kezd egész elviselhetővé válni, de hamar kiderül, hogy az olvadó jég, amely először egy hatalmas élményfürdőnek tűnt, igazából halálos veszélyt rejt: ha az egyre vékonyodó jéggát átszakad, boldog völgyüket elárasztja a víz.

Vagyis jönnek a hol vicces, hol izgalmas kalandok, köztük a bamba Manfréd párkeresése vagy kalandja a vízben ólálkodó csupafog protopiranhákkal, és sorolhatnánk, mert Carlos Saldanha és a Simpson család számos epizódját jegyző - és kell-e ennél jobb ajánlás? - Jon Vitti forgatókönyvíró jó kis sztorit hoztak össze. Kedvelhetők a karakterek, frappánsak a benyögések, és az előző filmnél jóval nagyobb büdzsének hála részleteiben is jobban kidolgozott az animáció - bár a tigrisen még bindzsizhettek volna kicsit. De ahogy korábban, most is a neurotikusan túlmozgásos kardfogú mókus - vagy cickánymosómedve? - akrobatikus szerencsétlenkedése a legszórakoztatóbb - ha más lény nem lenne a filmben, csak ő, már akkor is megérné megnézni!